A teve, legyen akár egy-, akár kétpúpú, Magyarország területén egzotikus állatnak számít, így meglepőek lehetnek a hazánkban olykor napvilágra kerülő régészeti korú maradványaik. Jelenlétük a Kárpát-medencében két korszakhoz, a római és a török korhoz köthető. A római kori teveleletek vizsgálatában rejlő lehetőségekről a következőben olvashatnak.

Az archaeozoológia (régészeti állattan) szerepe – Római kori teveleletek Magyarországon

Az ásatásokról előkerülő állatmaradványok, így többek között a tevék csontjainak meghatározásával az archaeozoológia foglalkozik, mely tudományterület kutatásának fő célja a korabeli környezet rekonstrukciója, az egykor élt állatok és az emberek közötti viszony vizsgálata, valamint az emberek életmódjának jobb megértése. A különleges és ritka fajként előforduló tevék régészeti korú maradványai hazánk területén csupán a római korból (Kr. u. 1–4. század) és a török korból (Kr. u. 16–17. század) ismertek. A török megszállást követően csontmaradványaik eltűntek a régészeti leletanyagból.

A római kori tevék megjelenése katonai tevékenységhez és a távolsági kereskedelemhez köthető, ez lehet a magyarázata annak, hogy maradványaik római kori főutak közelében, és a Római Birodalom területén kívül, a Barbaricumban is előfordultak. Az eddigi ismert hazai római kori lelőhelyeiket a bejegyzés végén található táblázat sorolja fel részletesen.

1. kép – A Budapest területéről ismert teveleletek az Aquincumi Múzeum gyűjteményéből (fotó és grafika: Biller Anna Zsófia)

A tevés segédcsapatokat Szíriában toborozták, olyan területeken, ahol a lovak kevéssé voltak elterjedve. A régészeti leletanyagból származó teve csontok utalhatnak az egyes fajok elterjedési területeit lefedő régiókkal folytatott kapcsolatokra. Hazánkban elsősorban a tevék fizikai erejét hasznosították, és nem a húsukat, tejüket, gyapjukat, vérüket, zsírjukat, bőrüket, szőrüket, trágyájukat, mint a fő elterjedési területükön. Így csak elvétve fordultak elő maradványaik a régészeti lelőhelyek – többségében konyhahulladéknak számító – leletanyagában. A Budapest XIII. kerületi Népfürdő utcai ásatásból származó fűrészelt teve alkarcsontok (lásd 1. képen jobbra) azonban egyrészt a csontvelő fogyasztásának lehetőségére, másrészt a teve csont eszköznyersanyagként történő hasznosítására is utalhatnak.

A tevékről röviden

A teve elnevezés a Camelus nemen belül három fajt foglal magába: a dromedárt vagy más néven egypúpú tevét (Camelus dromedarius), a baktriánt vagy más néven háziasított kétpúpú tevét (Camelus bactrianus) (2. kép), illetve a vad kétpúpú tevét (Camelus ferus), amely genetikailag eltér a háziasított baktriántól. Elterjedési területük csak részben fedi egymást. A dromedár Észak-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában, Indiában és Ausztrália sivatagos részein honos, míg a baktrián és a vad kétpúpú teve Közép-Ázsiában (3. kép). Máig nem teljesen egyértelmű, hogy ezen fajok közös őstől származnak-e, és egyetlen fajt alkotnak-e. Az egy- illetve kétpúpú tevék hibridjei csak korlátozott mértékig képesek kereszteződni egymással.

2. kép – Egy- illetve kétpúpú tevék (grafika: Biller Anna Zsófia)

3. kép – A tevék elterjedési térképe (grafika: Biller Anna Zsófia)

A dromedárnak és a baktriánnak egyaránt nagy a teherbíró képessége (4. kép) és jól alkalmazkodnak a szárazsághoz és a szélsőséges időjárási viszonyokhoz. Ugyanakkor a kétpúpú teve jobban tűri a szárazföldi éghajlat szélsőséges hőingadozásait, míg az egypúpú teve kiválóan tűri a szárazságot, de elsősorban melegövi állat. Ez jól tükröződik az elterjedési területük közötti eltérésben.

Az első tevék először nagyjából 40 millió éve, az eocén időszakban jelentek meg Észak-Amerikában. Virágkorukat a miocénben élték. A miocén során Észak-Amerikából a Bering-szoroson keresztül érték el Ázsiát.

Az északi sarkkörön túlról, az Ellesmere-szigetről egy 3,5 millió éves fosszilis teveféle (vélhetően Paracamelus) sípcsontjának töredékei kerültek elő, amely az eddig ismert legészakibb, teveféléhez tartozó maradvány. A lelet kapcsán felmerül annak a lehetősége, hogy a tevék olyan, a sivatagi körülményekhez kiválóan alkalmazkodó tulajdonságai, mint a széles, elterülő talpak vagy akár a zsírpúp, eredetileg a hideg, havas tájakhoz alkalmazkodva alakultak ki, amelyek segítségével a tevék később jól adaptálódhattak a szintén szűkös erőforrásokkal rendelkező sivatagi környezethez is.

A Camelini (Óvilági tevék) és a Lamini (Újvilági tevék) nemzetsége a miocén során vált szét. A jégkorszak folyamán az ázsiai formák Délkelet-Európába, valamint Észak- és Kelet-Afrikába is eljutottak. A pleisztocénben pedig a Panama-földszoroson át Dél-Amerikát is meghódították. Eredeti élőhelyükön, Észak-Amerikában a pleisztocén végén, nagyjából 10.000 éve haltak ki az óriás formák. A Dél-Amerikában mai napig őshonos a Lama nem két tagja: a láma és a guanakó, valamint a Vicugna nem két tagja: az alpaka és a vikunya.

4. kép – Amforákat szállító római kori egyiptomi terrakotta teveszobrocska (Forrás: © Metropolitan Museum of Art / Public Domain)

 A tevék háziasításának feltételezett helye és ideje bizonytalan. Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten Kr.e. 2500–2000 körül háziasíthatták a kétpúpú tevét, míg az egypúpú teve háziasítására Arábiában, a sztyeppei és sivatagi nomádokhoz köthetően a Kr.e. 2. évezred környékén kerülhetett sor, de az is lehetséges, hogy a domesztikáció nagyjából 6000 éve ment végbe a mai Turkesztán területén.

Az archaeozoológia és az archeogenomika együttműködésének távlati lehetőségei

A Magyarországon előkerült római kori teveleletek többsége, aránylag kis méretük alapján, valószínűleg egypúpú tevék maradványa. Hogy valóban azok voltak-e, milyen neműek lehettek, és hogy mely területről érkezhettek a tevék a Kárpát-medencébe, erre az archeogenomika adhat választ a csontokban megőrződött teljes örökítőanyag vizsgálata alapján. A Lendület projekt számára az archaeozoológiai leletanyagokból Bárány Annamária, Biller Anna Zsófia, Daróczi-Szabó Márta és Erdős Olivía adták az ezidáig mintázott teveleleteket. A mintavételt pedig Kerestély Koppány, Oravecz Viktória és Heltai Botond végezte: elsősorban a koponya sziklacsonti részéből és fogakból, hogy minél információgazdagabb mintát nyerhessenek, de várhatóan egyéb tevemaradványok mintázására is sor fog kerülni a közeljövőben, ezzel is bővítve az ismereteink körét. A minták részletes elemzését Fülei Zsombor végzi.

Szöveg, fotó és grafika: Biller Anna Zsófia (archaeozoológus, régész), BTM – Aquincumi Múzeum